Tóth János - A nyár halála

Tóth János

A nyár halála

Gaz lepte földúton táncol a szél,
Megsárgult levéllel keringőt jár,
Ég alján bíbor, mint szivárgó vér
Lassan haldoklik a megvénült nyár.

Az alkony nem méláz, sietve jön
A vadgalambot a leűzi az égről,
De mire ágra ül, már az est köszön,
S az éj is közeleg a keleti szélről.

Csillagfény rajzol árnyakat a földre
S javítja a szél, mint szigorú tanár,
Hajlít a fán, s vézna levelét lelökve,
Tovatűnik, várja a végtelen határ.

A hajnal harmatfüzére beleakadt
A nyárfák bólogató hegyes tetejébe,
S a gyöngyök elgurultak s nem maradt
Egy sem, a hajnal ködbe nyúló tenyerébe.

Elaludt a nap, most kel nagy sietve,
S szégyenlős vörös arccal nézi,
Hogy a nyár halott, s búsan áll fölötte
Az ősz, s fájdalmában egy fa levelét tépi.