Szabó Magda - Terítsd arcomra álmodat

Szabó Magda
Terítsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat

szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,

míg a nappalok szörnyű szőttesét

meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,

hogy mégis, újra, szebben összeáll,

rívó élet és mosolygó halál

a képen összebékél, elpihen,

s magára lel a sértett értelem.

A múltra hág az új fényben derengő

puhaszájú és érzékeny jövendő,

s nyomában ott léptet félénk lovon

a rózsástalpú, szelíd hajadon,

a hajnali reménység, szép húga;

az ég meggyűrődik, alázuhan,

a szél csücskeit összehúzza,

meg is köti, botjára szúrja,

elindul vele vándorútra,

s a föld ott marad egymaga,

se teteje, sem ablaka,

s akkor kinyitja viola

szemét a bársony szerelem,

s ott lebeg súlyos mosolya

a föld felett, mint kupola.

Ó, álmodó, nincs hit szivemben,

nincs isten, aki óvna engem,

anyámnál is öregebb lettem,

s a halál egyre közelebb, –

terítsd arcomra álmodat majd,

mint egy szemfödelet!