Illyés Gyula
A havazásban
A havazásban
egyszerre keményet
dörrent az ég és
villámfény cikázott –
Villám a hóban? – A
lovaslegények
dalolni kezdtek: alig
hallhatóan,
húzták valahol hozzá
a cigányok –
A felhők résén át
talán, ahonnan
a fény, mint hajnali
kocsmáké, áradt?
Füleltem, vártam, egy
kicsit daloltam
s figyeltem újra.
Tudtam, álmodom;
de honnan ismertem
mégis e tájat?
E tájat, ezt a fáradt
dalt, e sápadt
népet, a pusztulás
vágyát a szívben!
Bódító mámorát a
bujdosásnak,
futásnak, midőn
gondját, mint a gyeplőt,
nyakadba dobja
sorsodat az isten?
Vogulhon! Konda,
Szoszva partvidéke,
fagy, éhkopp és vad
bálványok hazája,
hol az őserdőn a szél
fésűjébe
ember ha száz
mérföldenként akad –
könnyezve álltam
kengyelem vasára.
S zuhantam vissza, –
a lovak ugorva,
mint amikor már hazai
irányba,
rohantak (nem
süppedtek be a hóba),
mint habzó tenger
tetején repültünk
a metsző, éles,
fütyülő halálba –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése