Nagy Csaba /Gyémánt/ - Ábránd; - Csak

Nagy Csaba /Gyémánt/

Ábránd

Tenyerem még szikra,
vágyam meg ég,
csak én
vagyok, s maradok
mind alul,
térdig a sárban,
pedig úgy mennék,
úgy vinne lábam,
rohanva,
örökké
csak Feléd,
mint a menekülőt,
ki adná tavaszát,
de félti
imádott percének
morzsa-töredékét.

Én most is
ott vagyok fölötted,
a február
fényért
égig kúszó,
rügytelen ágával,
csak láss,
csak érezd,
alkonyod is
örökké én leszek,
s az éjben
Én
vigyázom
majd álmod,
féltve fogom kezed.

*

Csak

állok itt némán zárt szavaimmal újra
a csend-ülte dombon könnyeket öltve

e februári fénytől távolból ragyogó
sírkövetek mögött
még téglavörösben virítnak a rózsák

mondanám is mert bennem szorong
foghatatlanul a vágy a köszönet érve

ám az idő a rohanó szalag
választékként nagy úr
s szívfájdalmaim ők már nem hallhatják