Tekse József - Úton

Tekse József

Úton

Léptem én már minden féle útra,
mind vezetett valahová,
néha azt kérdezem, rá lépnék e újra?
talán, ha nem arra menne, csak úgy, máshová.

Ha simább lenne, nem olyan göröngyös,
ha nem tapadna rám annyi sár,
nem lenne minden kísérőm gőgös,
s nem lenne az útszél olyan sivár.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki út közbe elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.

Mentem én már víg felhők alatt is,
a napsugár karjába emelt,
szerelmesen bújt hozzám a szellő is,
a tavaszi rét, illat csókjával felelt.

Hegyek közt kóboroltam, magasba vágytam,
nem törődve a lenti világ bajával,
csak arra menni, merre még soha nem jártam,
ha kell, szembenézni a rút halállal.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki út közben elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.

De nem tudhatod, az út végén mi vár,
menny, vagy bűzös pokol talán,
csillaggá születsz, ki az égbolton jár,
fény leszel a szürke házak falán.

De hosszú még az út, könny és kacagás,
ahogy egyre hosszabb, egyre jobban fáj,
mert kopik a bocskor, nincs már ragyogás,
de menni kell, menni kel, mert muszáj.

Lépek én bizony, lábam alatt kopnak a kavicsok,
tudom, az élet valamit mindig kitalál,
reményt ad, fény gyúl a sötétben,
ki út közben elesett, most újra feláll.

Mert menni kell egy életen át.