Adamecz László - Menekülés a magányból

Adamecz László

Menekülés a magányból

Hányszor voltunk és vagyunk menekültek,
akik magányban sokáig vergődtek,
nem kellek én már a kutyának se tán,  
önvádban ha nem látnák, sírnék talán.

Csak ő tudja mi az belül vergődni,
napfény és levegő nélkül tengődni,
reményeink minket elhagytak régen,
nekünk csillag se ragyog már az égen.

Magányra ítélve, vágyak tüzében,
csontjaink égnek kétségek hevében,
valaki engem ölelne már végre,
sóhajok szállnak fel a magas égbe.

Elmaradt csókok, mámor, lázas éjek,
mit kaparsz, hogy boldog lehess már végre,
ki kevély, észre sem veszi sírásod,
kinek szíve van, fogadja hívásod.

Zord télben tavaszként érinti szíved,
remény virul már, ő lesz neked híved,
lelked sebei lassan begyógyulnak,
nem leszel ott, hol vágyakért koldulnak.

Biztatlak téged, mert mindig van remény,
jó társat kapsz, bár az életed kemény,
van ezernyi példája rossznak, jónak,
tanulj remélni, rangja lesz a szónak.