Millei Lajos - Egy igaz barát

Millei Lajos

Egy igaz barát

Nekem a remény az igazi barátom.
Letörölte könnyem átszellemült kézzel,
ha egy sírnál állva átérezte gyászom,
s meghasadt szívemet bekötötte gézzel.

Fáradt, nyári éjen, amíg a Hold sétált,
fülemet befedte tücsökmuzsikával.
Nyitott ablakomnál elhívatva őrt állt,
s békéltetni próbált a cudar világgal.

Mások hazug vádja, ha lelkem taposta,
Ő mosolygó arccal bátorított engem.
Ha kellett, fentről a csillagot lehozta,
hogy biztató fénye tovább égjen bennem.

Szűkszavú estéken néma türelemmel
várta Ő a hajnalt, átkarolva vállam,
s ha ránéztem hitetlen, kiégett szemmel,
nyugtatott engem: van hitetlenebb nálam.

Nevetett a nincs, és bőkezűen szórta
a hiányt, mint a tüskét, a lábam elé.
Ő meztelen talpam hitbe csomagolta,
és intett, hogy csak menjek a célom felé.

És feladtam volna. Százszor, átkozódva:
Jövőmre én magam hurkoltam kötelet.
Ám Ő bízva nézett rám: az álmodóra,
"kitartás" - súgta, megalkudni nem lehet.