Komáromi János
amikor az alkonyt
nézem
amikor az alkonyt
nézem
néha úgy érzem
talán örök marad ez a
csend
miért ne lehetne
hisz olyan nyugalom
van olyankor idelent
a különbségek lassan
eltűnnek
egymásba olvad a
folyó és a part
a fák, a házak, az
utak
és az égbolt
mind fénycsillagot
gyújtanak
az álmok is már
valahol itt járnak
köröttünk
kóboroltunk nappal
de végre már
megjöttünk
ahogy ránk csukódik
sötét-puha fedelével
az éjszaka
úgy halkul bennünk
a rohanva-követelő
lét szava
az alkonyt lassan
elnyeli
a mindent feloldó
sötét
de mögüle mintha
hallanánk
fény-reménnyel őrködő
csillagok üzenetét
és a fényszálak
nélkül is
mindig egymásra
találunk
hiába sötét és hideg
nappali fény önti el
az álmunk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése