Kovács L. István - Rejtett csillag

Kovács L. István

Rejtett csillag

Megcsaltam az éjszakát,
holdsarló csúcsáról elloptam egy csillagát,
nevét suttogva feküdtem le,
ábrándokat, kusza álmokat kergetve,
repültünk, s én öleltem, féltőn- remegve.

Hajnali pírban, mikor még a nap,
szégyenlősen ébredő sugarát,
ezüst harmatban fürdetve,
álmosan küldte fel a tiszta égre,
vele ébredtem, itt lett álmaimnak vége.

De mégsem, hisz nincs perc nélküle,
tükörbe nézek, borotválkozni kéne,
de arcom sehol, Ő van a tükörképbe,
mosdó víz selyme, mint kezétől egy érintés,
és nevét mondja a kávéfőző szörcsögés.

Így, józan bódulatban telnek a napok,
a villamos kereke is Ő róla csacsog,
nem adtam vissza az éjszakának,
elrejtettem azt a fénylő csillagot,
pitypangnak álcázva a szívemben ragyog.