Millei Lajos
Az égsírás dacára
Derűs jövőt remélnek
a bőrig ázott fák,
tajtékos vízfüggönyhártyában táncol a liget.
Ám a pajkos kedvű, szertelen világ,
mint bánattengeren búvó, mosolyszájú sziget,
a túlélés biztos nyugalmát ígéri.
Megadja annak, aki a fényt hittel kéri.
Minden ég felé forduló, rimánkodó kezet
kőbe vésve őriztet az érző emlékezet.
Csókolódzó levelek közé kéredzkedik be az eső,
végiggördül zöld testükön, s mint érzelmet leső,
tágult pupillájú üveggyöngy-szemek,
ködlepellel fednek be minden erezetet.
Könnybefúló idő egy sírásra ítélt világban,
s míg a szerelem pihegve hűl ki a szájban,
mi a keservhabok hullámára fekszünk,
és tűszúrásos mosollyal igyekszünk
sugarakat csalni halódó lelkünk oltárára,
hogy valami derengés is jusson mára.
Ó, ne temessünk még koporsós vágyakat,
a ravatalra szánt érzést, mely bőrünkre ráragadt,
mossuk le megújuló, millió esőbuborékkal,
hogy a tett karöltve a megtisztult szándékkal
ünnepelni hívja a lelkendező pillanatot,
s mi ezzel gyógyíthassunk elvérző varázslatot.
tajtékos vízfüggönyhártyában táncol a liget.
Ám a pajkos kedvű, szertelen világ,
mint bánattengeren búvó, mosolyszájú sziget,
a túlélés biztos nyugalmát ígéri.
Megadja annak, aki a fényt hittel kéri.
Minden ég felé forduló, rimánkodó kezet
kőbe vésve őriztet az érző emlékezet.
Csókolódzó levelek közé kéredzkedik be az eső,
végiggördül zöld testükön, s mint érzelmet leső,
tágult pupillájú üveggyöngy-szemek,
ködlepellel fednek be minden erezetet.
Könnybefúló idő egy sírásra ítélt világban,
s míg a szerelem pihegve hűl ki a szájban,
mi a keservhabok hullámára fekszünk,
és tűszúrásos mosollyal igyekszünk
sugarakat csalni halódó lelkünk oltárára,
hogy valami derengés is jusson mára.
Ó, ne temessünk még koporsós vágyakat,
a ravatalra szánt érzést, mely bőrünkre ráragadt,
mossuk le megújuló, millió esőbuborékkal,
hogy a tett karöltve a megtisztult szándékkal
ünnepelni hívja a lelkendező pillanatot,
s mi ezzel gyógyíthassunk elvérző varázslatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése