Gősi Vali - Elszóktél

Gősi Vali

Elszöktél 

(Egy barát emlékére)

Hiába vártam, hogy egyszer csak
hívsz talán, hangod elér,
s egy percre visszatér hozzám
a remény: hogy mégis élsz...
Csak a hazug csend süvít
felém: halott a Fény...
Talán az égből hívsz majd
- vagy hiába az ígéret ma már,
az is, hogy nincs halál?

Becsaptál! Vége. Nem segít imám...
Szemed kék tükre jeges fény, talány...
Csak rág és mar az emlék,
a hangod, ahogy kértél: mesélsz még?
És szelíd mosolyod nemrég,
ahogy bágyadtan életre kelt
szép, komoly arcodon...
Mindez csak könnyes emlék,
torz vigyor a lét hazug igazán...

Olyan közel hajoltál akkor hozzám,
hogy éreztem, ahogy egy fénysugár
lágyan, szépen, valami különös
táncot lejtett közöttünk
azon a beszédes éjszakán,
amikor derűsen, a vers dallamára
nevettünk, és nem létezett
számunkra más mosoly,
csak amit a vers hozott,
simítva gondot, bajt a szelídülő ráncokon.
 
Ma a halál ül tort itt, és röhögve átoson
gyászos fénye hideg homlokodon...
Ma már a semmit markolom:
az is jéghideg, távoli, akár az
örök hó a végtelen ormokon.
Mit mondhatnék? Hogy menj, hogy
értem e sietést? Hogy hidd csak el
tovább a tündérmesét, ha félsz?
Hogy otthontalan csak én vagyok -
de te remélj: van újjászületés?

Elszöktél, hogy elfoglald örök otthonod,
hogy legyen végtelen, égi balkonod,
de hallod-e ott a verszenét,
az emberlét magasztos üzenetét?
Te már ráérsz, nem sietsz soha:
átutazóként a múlt lett álmaid néma,
árvult otthona... ott nincs szerelem,
és könnyű, játszi fény sem lejt táncot
a holtak hűs szemén...
Bár hinném: a nagy ég lett vágyott otthonod,
ahol verssel köszöntenek az angyalok...!