Gősi Vali
Tündérmese a falumról
(Mirának)
Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ
ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke
fák
csípős gyantaillatát
szívja
velem az egész világ
– ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház
volt
ott, a dombok
oldalán,
ahol a cserfes kis
patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó
- után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva
csobogott.
Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd
mindig visszatér,
csak éhes most
szegény:
folyó-anyjához fut,
és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig
ott,
ahol a csörgő kis
patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy
lobogott
sötét, fénylő hajuk a
víz alatt,
ahol kergetőztek
velük a kis halak,
és a csillogó, arany
homok
tisztára mosta táncos
talpukat.
A tündérek és a patak
dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő
kis falut.
S a házak is
tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető
aranylott,
előttük mesebeli,
hívó kis padok.
A szobák sem voltak
nagyok,
s bár némelyiken a
festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér
fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme
volt, ahol
víg táncot ropott a
sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha
reggelig –
de ők csak
éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők
s bokrok kincseit
kutatta mind,
és esténként megállt
az idő velük
mindig kicsit,
bár akkor talán még
idő sem létezett
– minek? felesleges
–,
hiszen a
tündér-emberek
varázsszavára mindig
este lett,
s dalukra
megszülettek újra
a napfényes, tiszta
reggelek...
Akkor még így hittem
ezt,
ahogy az összes, ott
élő
tündér-kisgyerek.
Azóta - ha a falumban
ébredek -
sokkal csendesebbek a
reggelek.
Halkabban kondul a
lélekharang,
és csendben, lassan
halad a kis patak
folyó-anyjához - már
nem szalad -,
s amikor odaér
- nem éhes ő, csak
szomjas -,
némán inni kér
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek
alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.
http://www.youtube.com/watch?v=2p0nj7D3BPc
VálaszTörlés