László - Vers ősszel

László

Vers ősszel

… feltört tenyeremmel
letört arcod simogatom
fogyó mosolyú Ősz,
sápadt sikátorokba rejtelek,
ölemben pihegsz…

Szeretem a bronz ízű várost
mikor magányos agg lámpatestek
kísérnek az évszakon át,
léptemre válaszol a tér,
színtelen kopogás.

A Duna-part, mint zongoracipelő
fáradatlan robot, vállain
megpihen a történelem,
a folyó, lomha, törtető,
időt karcolnak habjai,

letűnt kort idéz a macskakő,
repedések közt inal a múlt,
de kitart és mesél,
mint megannyi vascipő…
és kolonc lelkek bolyongnak.