Zsiga Lajos - az utolsó dal

Zsiga Lajos

az utolsó dal

egy utolsó dalt, hadd játsszak el néked
mintha testem hegedű lenne
lelkem húrjain fagyos kezével
a vonót az élet rongyossá tépi széjjel
de még megfeszítem, leengedett húrjaim
még a nagy szimfóniát el kell játszani
felverni a világ csendjét
mert egy költőnek meg kellett halni

egy utolsó dalt, hadd játsszak el néked
hol a hegedű mellett angyalok énekelnek
dúdol a kórus, mint hullámok a partra érve
fáradtan, de újra, meg újra visszatérve
nem sercen papíron a toll, minden elfogyott
az idő meg sem torpan, csak tovább oson
mikor lázad az a rengeteg gondolat
a tintával leírt fehér papíron

egy utolsó dalt, hadd játsszak el néked
azt mikor a szavak lágyan táncra kértek
repítve egekbe, túl a világon a végtelenbe
azt mikor öledbe rejtették könnyes arcukat
a világért sírtak, de nem hallotta senki hangjukat
árvák lettek verseid, ők is, mint jó magad
ne várjatok, a szélre mi majd magával ragad
ezernyi verset, fúj a szél, s lehullnak ők is,
mint, ősszel az elszáradt falevél