Szomorúfűz - A Nap jégcsap szakálla

Szomorúfűz

A Nap jégcsap szakálla

https://m.youtube.com/watch?v=LVPQ9zkaHPE

Vastag hópaplan takar mindent. Keményre váltott az időjárás. Deres, fagyos az éjszaka.

A kertben a fák, a bokrok vastag hócsizmát húztak. Befagyott, lefagyott minden. Belemart a tél a földbe. Kegyetlen hideg van. Megdermesztette a levegőt, még a lélegzetet is. Hópaplan alá bújtak a növények, a vizek is. Ködszerű, fehér fátyol leng a tájon. A fehér háztető felett gyönyörűségesen szép az égbolt – a Napocska is kacsingat, de jégcsapok lógnak öreg szakállán. Jeges a szél, susog a zörgő ágak között – lengedezteti a nagy tuja vastag hótakaróval borított ágait, kupacokba sodorja össze a havat. Az alkony kiragyogtatja a napfényt, fénylő korongként gurultatva a horizonton. Havas árnyak marnak belénk az estben, fehér némasággal körülölelve.  A Hold dermedten néz le az égboltról, a fehérségben sziporkáznak az apró kis csillagok. Mögöttük csodaszép bársony az éjszakai égbolt. A kinti világot fehér fény önti el, az otthonokban mély csend öleli az embereket, melegen simogatja életüket a szeretet melege.

Szuhanics Albert - Téli álom

Szuhanics Albert

Téli álom

Kinn a fákon
téli álom,
bóbiskol a
csupasz ágon.
Hólepelre
friss dér pereg,
tél ölében
elszendereg.
Bealkonyul
zúzmara hull,
ablakomban
lámpa kigyúl.
Faparázson
sül kalácsom,
foszlós mint a
puha álom.
Téli mese
szerelmese
kérsz belőle?
Adok, gyere!
Kicsim egyél!
hogy nagy legyél,
mire zöldül
az új levél.
Tündérmesék
hoznak álmot,
szép orcádra
rózsalángot.
Mosolyod a
tavaszi nap,
álomország
pillád alatt...

Fetykó Judit - Havazás otthon ....

  

Fetykó Judit

Havazás otthon.......

Összehajol, dió, orgona, tamariszkusz,
Ágaikon a csipke-dér, mint a mirtusz;
Halkan, puhán, alig neszezve,
Megeredt a hó, s mindent lefedve
Szitálva, majd lazán pelyhezve
Tél-tündér leplét borítja a kertre,
Dúsan rakva tuja-, s fenyő-ágat,,
Varázs-palásttal borítva a tájat.

Komáromi János - nehéz az est

Komáromi János

nehéz az est

nehéz az est

torkomra fekszik az idő

sehol ne keresd

azt ami úgyse jő

sárba ragadtak már a virág szírmok

sárban fekszenek az álmok

feketére vált a fehér

már semmire sem várok

süvöltve zúg el

fejem fölött az élet

még annyit sem tudok mondani

hogy: kérlek...

kérlek ne menj!

maradj még velem

rejtsd el mosolyodba

fáradt tekintetem

.kaktusz - Az élet sója

.kaktusz

Az élet sója

https://www.youtube.com/watch?v=hCiIT7QAC7o

Tudod arra gondoltam,
ha hosszú asztalnál
emberek ülnének sorban,
előttük tál,
egyiknek különleges porcelán,
másik előtt egyszerű cserépedény,
benne leves is különféle,
akár jó, akár rossz,
fogyasztani muszáj lenne,
ha valaki nem akarna
az éhségtől meghalni,
mert nincsen másik...
és az egyik
a szegények egyszerű levesét
jó ízűen falatozná,
míg a másik teljesen logikátlan
a tele mindenféle jóval levest
csak nehezen tolná le a torkán,
nyögve közben nagyokat:
és lenne úgy is, hogy fordítva,
más az egyszerűt tologatná,
megint más
a bőségeset szívesen kanalazná...
a külső szemlélő az egészet nem értené,
csak, ha mindegyikbe belekóstolna,
akkor megbizonyosodna róla,
hogy nem a másféle ízlés az oka,
egyszerűen az,
hogy az egyikbe beletették,
a másikból kifelejtették a sót,
attól, hogy ehetetlen majdnem...
és talán ilyen az élet is,
lehet valaki szegény, vagy gazdag,
szinte fogyaszthatatlan,
ha hiányzik belőle a legfontosabb,
és talán, ha hiányzik is belőle
sok minden,
ehetetlen nem lehet az,
amelyikben ott van az élet sója,
az isteni szeretet.

2015. március 7.

Végh Sándor - Lét és ember!

Végh Sándor

Lét és ember!

A telihold ordít bele a szádba,
mégsem fénylik be a konyhádba!
Fél a lélek, tényleg fényre vágy,
ám lépésben is elsuhan mellette a világ!
Őszi elsorvadt levél talpad alatt,
de nincs ház, amely előtt
letakarítsd képzeld magad!
Nincs kilincs, nincs az az
ajtó mely kinyílna, hiszen
odabenn ugat a „televilág”!

Csak játszol velem Te élet,
miközben ezernyi szemlélet
hullámokat vet, és jön szembe,
meg egy másik, és ütköznek,
és lesznek, vagy halnak.
Én a partján ülök a víznek,
mezítelen lelkem fürdetem,
a szenny nem éri el a szívemet.
Tisztulok kényben-kegyben,
és álmodom, mihaszna!
Összeveszett hullámok nyaldossák,
mossák temérdeket járó mocskos
mezítelen talpam!

Kun Magdolna - Lesz még olyan idő

Kun Magdolna

Lesz még olyan idő

Lesz még olyan idő, mikor járni sem tudunk,
kézben tartanak majd, mint a gyermeket,
és oly féltőn fogják át elgyengült testünket,
mintha attól félnének, hogy összetörhetnek.

Nem leszünk mindig boldog mosolygósak,
arcunkon kiütközik a gond-évek nyoma,
mely mély vájatot vés homlokunk köré,
hogy a rásimult redőknek legyen otthona.

 

Tudatunkat talán nem veszítjük el,
és úgy indulhatunk át a fényes túlsó partra,
hogy minden itt hagyott szép gondolatunk
megmarad annak, ki szemünket lefogja.

Sosem lehet fájdalom nélkül búcsúzni,
langyesőként záporozó könnysirámok nélkül,
s úgy útnak indulni, olyan erős hittel,
hogy az elmúlás is éljen örök szép emlékül.

Ma még nehéz elfogadni azt a pillanatot,
mikor lebegő képzeletként illanunk majd tova,
de nem változtat azon az örökletes tényen,
hogy halhatatlanok nem leszünk soha.

Lelkes Miklós - Amikor felébredünk

Lelkes Miklós

Amikor felébredünk   (-- télből) 

amikor felébredünk
egymáshoz dörgölődzik a pici sündisznók fitos orra
s a kék üveggömb belsejében
a mesefa mesét virágzik
fénytrombitáikat megfújják a kövérnevetésű manók
viszik viszik a szélben csillagszemű gyertyáikat
viszik a fénynek a fényt
amikor felébredünk
repülni tanítják a lepkék a virágokat a cseresznyefán
amikor felébredünk
a kőszámlapú órák homlokáról a múltba futnak a gyíkok
méhek kerülgetik a mesefa tükrét
a hintaló nyerít a szélben
fénykanyargású kürtjeiket megfújják a komolyarcú manók
amikor felébredünk
tavasz lesz
ha elfutunk
velünk futnak a virágok
gyönyörű melleiden csókkal számolom az éveket
ó, kinevethetsz!
bolyongó tükrök megállnak az arcod csodálni
bolyongó tükrök megállnak a tested csodálni
lassít a szél is előtted s már ölel is újra
jön a tavasz már
harsognak a kürtök
kipirul a manók arca a szélben
méhek kerülgetik a mesefa éneklő tükrét
velünk futnak a virágok a kékben
és egymáshoz dörgölődzik a pici sündisznók fitos orra
amikor a télből felébredünk

P. Pálffy Julianna - engedd el a kezemet

P. Pálffy Julianna

engedd el a kezemet

elsötétült csendben némák a szavak,
némák a mondatok, elnémult csendben,
nincsenek, nem érnek el hozzám az
édes dallamok;
földbe gyökerezett a lábam, lépnék
- lépni sem tudok, pedig indulnék feléd,
bennem ég a vágy, szeretni akarok,
de eszembe jut az utolsó istenhozzád,
s mert, nekem nem kell alamizsna,
nem kellenek részvétmorzsák,
ha elveszett, hát vesszen örökre el,
az a tündérország;
mert tudd!
- nekem az egész kell úgy, ahogy az elején,
többet ne adj, csak engedd, hogy újra
elvesszek én, ölelésben, csókban megfürödve,
szemem legyen, a te lelkednek tükre;

és ha mégsem, ha nem lehet - ne sajnálj! -
csak engedd el, engedd el a kezemet...

Baráth Sándor - Megtalálom

Baráth Sándor

Megtalálom

Széttépett, foszló szavak,
Igaz ígéretek,
Elfutott pillanat,
Mit utol nem érhetek.
Karcognak soraim,
És ha tévedek,
Nem, akkor sem
Adom fel reményemet.
Egy cédrust nézhetek
Itt bent a szobámban,
Évezredek omlanak
A lehajló ágak sorában.
Kik rápillantanak,
Az örök jelszavak,
Mint tengerbe folyók,
Futnak össze, a víz széjjel.
És fent a napban
Vagy lent a mélyben,
Az igazságok ligetében.
Én is, te is, porszemek,
Mint a sivatag,
Megtalálom magamat.
Felfénylő csillagok ködében,
Istenünk hitében.

Ecsedi Éva - Látom, hogy ...

Ecsedi Éva

Látom, hogy …

Látom, hogy…
arcomba folynak az álmok,
lassan csorogva, árkot vésve
százéves mocsokba...
Merre keressem az utat,
mi végre villan agyamba tudat?
Látom, hogy
hervadt virág díszít sírokat,
elfeledett ősök halmai alá kúszik
porladó csontvázig…
Látom, hogy
kopott kokott, zsoldos, hóhér, balga,
szunnyadó vére alvad,
nem moccan a zajra, míg
kilopja az éj, fényét szeméből.
Látom, hogy
himlő mi fekete volt
holttá merevített elevent, mozgót.
Látom, hogy
eltemetett mélyre a kor, szertelen
szerelmet, vad kéjt, aggszüzet,
pokoltüzet.
Látom, hogyan
járja sátáni táncát a Hold,
álmodja milyen szép volt
vászonra festett szennye a létnek.
Látom, hogy
sorban vonulnak vének,
porban, meztélláb, bőrük aszott,
ráncos-halott, bűzös leheletük
lelkeket őrlő daráló.
Látom, hogy
málló vakolat pereg,
elered az eső, eltűn az idő,
tort ül a vendég a sereg.
Látom, hogy
arcukba folynak az álmok…
Ahová nem ér el a képzelet,
oda mennek múltat álmodó emberek…

Jóni Barna - Téli világ

Jóni Barna

Téli világ

Tavaszt álmodik a fázós lélek
összehúzódva didereg.
Sokára jön Ő még el, én attól félek,
fagyba burkol a jég szíveket.
Tombolni készül a téli zimankó
vicsorog, csapkodja dermedt ostorát
szikáncsos dérrel senyved a tapló
tűzbe lehelne fénnyel, csak mostohák
a faágak. Nincs száraz, nedvesek az avarok.
A szél, hiába udvarol szüntelen.
Hópehely, vad tánccal űz, kavarog.
kihűlt a világ, dermesztő jégverem.
Élesen vág szikra-hó, süt levegő,
könny csepeg végig üveg-szép jégcsapon.
A napfény gyermeteg, habfehér hegytetőn
elhagyta ereje, gyengécske még nagyon...

Molnár Szilvia - Telet csókoló

Molnár Szilvia

Telet csókoló

Kemény szirmaid dárdákként sokasodnak
Rajzanak köztük önkéntes katona-szárnyasok
Ingasz a szélben a fejfa tövében
Zúgod a gyászt búcsúzók özönében
Angyali termeted őszbe vegyülő avaron
Napsugár-nyugalom ágyasok szelíd kelyhében
Télcsók ha szálka a ’ vénasszony’ szemében
Érzed, ez mély-puha engesztelő állapot
Mert mind fölött, ki itt élt a jégcsillagok felragyognak.

Pénzár Miklós Csaba - Téli álom ...

Pénzár Miklós Csaba

Téli álom...

Téli álom
Didereg a fákon
Metsző széllel
Sziszegő hideggel
Rideg ez a tél
Nincsenek fények
Hideg a lélek
Nincs melegség
Kis reménység
Csak a vad tél
Didereg az élet
Minden ami él
Egyszer lassan
Dacolva faggyal
Halvány fény kél
Nap kis sugara
Fénynek virága
Tekint a Világra
Jó Istennek hála
Figyel szavára és
Menekül a tél
Mindent hagyva
Már megolvadva
Határokon túlra
Már ragyog a fény
Tavaszi szél hozza
Meleg szellő fújja
Kékre az eget
Madárdallal
Vadvirággal
Napfény erejével
Köszön Kikelet

Pataki Glica - Kristálycsengettyű

Pataki Glica

Kristálycsengettyű 

(részlet)

Mire felértem a Világos-hegy tetejére a tél is odaosont mögém. Északi irányból apró hópihék érkeztek, majd egyre nagyobbak jöttek és hatalmas pelyhekben hullott a fehérség. Fölzúgott a közeli fenyves erdő hangja, s a viharos erejű szél oldalára döntötte a hófüggönyt, hogy minél később érjenek földet, hiszen akkor röpke életük véget ér. A fekete kabátban nem mozdultam, háttal ültem a télnek, és pontosan tudtam, hogy nem gonoszságból teszi ezt velem, hanem szeretetből.
Ez a mesébe illő varázslatos előadás egyedül csak nekem szólt. A kapucnisom oltalmában úgy izzottam, mint a parázs, hiszen tudtam jól, hogy odalent a völgyben a tavasz vár. A fenyők zúgó hangjában sejtelmesen hallatszott a kristálycsengettyűk meg-megcsendülő vékonyka hangja is. A tél zenei koncert mestere felsőfokon értette dolgát, én pedig nagyon hálás közönség voltam. A koncert végére eltűnt rólam feketeség, ami több volt számomra, mint egyszerű kabát, hiszen a nővérem lelke is benne lakozik. Egyé lettem a hegyet betakaró fehérséggel, összeolvadtam a téllel forró szerelemben.

Szomorúfűz - Szárnyalni szárnyak nélkül

Szomorúfűz

Szárnyalni szárnyak nélkül

https://m.youtube.com/watch?v=qW8qsJl1nIo

Szárnyalni szárnyak nélkül.

Belekapaszkodni a csillagokba.

Fogni egy segítő, szerető kezet,

mely megvéd a zuhanástól.

Féltő karok ölelésében elsimulni.

Beleborzongani ebbe az érzésbe.

Szívünkből kiűzni a szomorúságot.

Visszaemlékezni a szép pillanatokra.

Hálát adni az éltető napfényért

és életünk minden egyes percéért,

sorsunk ösvényein – a célbajutásért.

Kovács Daniela - Te jól tudod, Uram

Kovács Daniela

Te jól tudod, Uram

https://m.youtube.com/watch?v=DY-Fz_FhS38

Imádság zendül a magyar rónaságon,
  biztos szárnycsapással az ég felé ível,
  akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
  s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.

Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
  mint vihar himbálta virágkelyheket,
  Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
  ne varázsolj nekem búsat, édeset.

Az árváknak adj, kiket honvágy rág,
  s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
  akik még hisznek, hogy van csodaország,
  még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.

A nincsteleneknek, akiket bús közöny
  gyötör és mardos, mint engem egykoron,
  kiknek otthonában nem terem öröm,
  akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.

A hitetleneknek, kiket már becsapott
  százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
  kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
  hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.

A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
  hisz lelkük tompa, ernyedt, szárnyszegett,
  nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
  hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.

Kebledre öleld a reményteleneket,
  hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
  a lehetetlen kapujában álló lelkeket
  tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék!

Radnai István - Félhomály

Radnai István
Félhomály

szabad a vers első a szerelem
a múzsa áldott kezére csókot kap
ennyi nem árulom el a titkokat
elragadtatás vágtatott velem

éjfélórán kondul fordul a nap
szeleburdi vággyal ágyamat vetem
ne hidd fél szemmel az órát figyelem
a csók ég a kézről tovább halad

zenével kezdődik örök kaland
szemrebbenésnyit suhan vadgalamb
e csókban benne lakik az életem

nem terhel gond varjait elhessentem
ha galambpárom nem hagyja kéretnem
fél éj ébred ha csendet bont a hang

Nagy Ilona - Válladra húzod

Nagy Ilona

Válladra húzod 

Mit az éj vetett,  loppal learattam,

derengő kévékbe kötöttem illatod,

szívemre félhomály szitált,

egyenként gyűjtöttem be minden lélegzetet,

sóhajt, ujjad hegyén hogy rezdül az álom,

s a hűs, hogy  úrrá lesz a mozdulatlanságon,

válladra húzod könnyű takaród.

Most vonalakkal játszom,

kávém fölött mélázva néha megteremtelek,

arcodra komor árnyékokat szór az elsuhanó nyírfasor ritkás lombja,

távolabb lomha dombok kúsznak elő hátterednek

míg szigorúan nézed a homlokod mögötti megfoghatatlan messzeséget.

Nem látod a fákat, a tájba szórt tanyák időnyűtte csendjét,

a magányos gémes kutat, az út széléről bólintó fakó pipacsot,

sem engem, akár ha ott se lennék.

S valóban nem vagyok,

lelkem hullámzó búzamező,

napszőke mosolya bús magyarsággal ring a szélben,

fölöttem szikrázó kék ég vonult, tenyerén hófehér madarakkal,

de most a plafon göröngyös valósága,

ahogy játszom,

akkor is, ha nem tudom, mi marasztal még.

Elhoztam a téged határoló teret,

ölemben minden vonásod,

vállad íve, lépéseid lassú harmóniája,

ahogy kellemet lop elmémben a mába,

mikor újra meg újra összeállít bennem

ez az ismeretlen függés.

Szívemre félhomály szitál.

Lassú ütemén csüggeteg jár körül begyűjtött illatod,

még lélegeznék, napok óta kerül az álom,

ujjam hegyén elmaradt mozdulatok,

szememen széppé szelídült gazdátlan vágy:

pókfonálon sejlő reszketeg holdvilág.

S valahol a határon túl

válladra húzod könnyű takaród.

Novák László - Fáradt csík

Novák László

Fáradt csík

Megszültem könnyeim,
s bár útjuk folytonos,
mint fáradt csík csordulnak le arcomon.

Kér esztendőimben,
idő változása,
békétlen lázadás,testem megszállja.

Jó lenne tudni véget,
mit teremt csendes halál,
feldolgozva, fáradt csík eszi magzatát.

Elkészült már az élet,
lét semmittevésem vár,
csüggedt testem halkan kiállt: Ne tovább!

Űzi, sebzi lelkemet,
büntetlen gyönyörűség,
fohászban fáradt csík, lesz a felelősség.

Húz a mozdulatlan,
s testemen ,már béke,
fáradt csíkkal arcomra csillan fénye.