Radnóti Miklós
Téli vasárnap
Arany késként villan
a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az
úton a friss nyomokon
s távol nagyokat
hasogat a kemény levegőből,
síkos arany domb őrzi
ott örömét!
Ó, most síkos a lomha
gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s
a havon vékony repedés
jelzi tünése nyomát,
míg nyugodt dobogással
takarítgat utána a
szív.
Nézd! asszonyod arany
kontya s két síje
külön megcsillan a
lejtőn s eltűnik lobogón;
lenn hó pora bújtatja
s egy enyhe kanyar.
Ó, fend hóhoz a
léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted
újra kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora
tanakodva nézi tünésed!
(Este)
Jó fáradtság pirul és
szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál
odakinn, csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek.
Ezüst esti világ ez! fölötte
az égen sötét
koszorúba gyűlik a holnapi hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése