Hollósy Tóth Klára
Csönd ropog, a fagy
harap…
Csönd ropog, a fagy
harap,
vágtázik a szél
völgyön, mezőn, réten,
sikong a penge, peng,
hasad
reccsen az ág, hull
át a kerítésen.
Az ádáz vihar
pelyheket kavar, hol elhalad,
hol friss havat, hol
a régit fújja össze,
fázik az élet, a
kitakart, mi megbújt csendben,
ottmaradt, szórja rá
a port a szürkület füstje.
A házak hátán takaró,
az ágak csúcsán
kucsma-hó,
búsulva magába
merevül,
a hidegtől minden
elerőtlenül.
A bércen délcegen
a Tél szellem egyedül
a szélben,
jégmagányban hegedül.
A feltámadás titkát
hideg kripták
visszhangozzák,
s a holdezüst ég
alatt
a szunnyadó vad, a
neszektől felriad.
Reccsen az ág a fagy
alatt,
dermedten csüng az
áhítat.
lebeg a kék tél, a
havas végtelen,
lelketlen a tél, és
könyörtelen,
vonyít az ordas szél
az udvaron,
jeges dérfény játszik
a falon.
Botorkál a köd, a
homály,
árnyak járnak, fázik
a határ,
tarlókon kárognak a
varjak,
élesen a szívekbe
marnak.
Vad szelek járnak a
tájon át,
csikorognak, fagyot
lehelnek,
dúl-fúlnak a fagyos
hidegek.
A befagyott tavak,
folyók felett
farkasordító szelek
süvöltenek.
Két kézzel rázzák a
fákat,
a reszkető, fázós
életek
bundatetejű
otthonokra várnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése