Illyés Gyula - Jel

Illyés Gyula

Jel

Didergő bokor koccantja ablakom,

– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,

Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,

S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe

A szegénység néma áldozása, eloszlik –

– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,

Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,

De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,

Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan

A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek

Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!

Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,

Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –

 

– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,

Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,

Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,

Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.

Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,

Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,

Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,

S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng

a halál.

Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,

Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,

Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett

bennem,

Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.