Maszong József
Úton
Távolban fehér turbánt öltöttek a hegyek,
a fák hófehér csipkés köntösben pompáznak,
az út menti bokrok piros bogyóit dér csípte,
a szél fehér fátylat lenget az út felett.
Varjú rebben a közeledő zajra az ágról
elrugaszkodva, szárnyával hóport szórva,
nyomában fénysugár fáradtan vergődik át
a hó súlya alatt megnyíló ágak között.
Piszkosszürke felhők, mint gubancos
vattacsomók lógnak az égen komoran,
reménytelen, borongós hangulatot idézve
a még erejét fitogtató kései zord télnek.
A füsttarajos felhők mélyen leereszkedtek
közeledve messzeségéből, az idők kanyarulatából,
misére hívó harangszó hangja kondulva hal el,
süllyedve-emelkedve nehéz himbálódzással száll tova.
Jajgató-hideg havas kása veri a zsalugátereket,
füstkarikákat lövell a távoli falu fölé
a fehéren meghúzódó zsindelyesek kéménye,
közben a vándor pattogó fahasábokról álmodik.
Öreg este lett. Csillagos csend-lepellel a tájra
nesztelen léptekkel osont a házak közé az éj;
porhóból öltött köpönyeget, úgy sétál végig
-- kelletve magát -- a néptelen utcán a szél,
majd fut, fut a dombok mögé sebesen,
valahol ablaktáblákat verdesve, recsegve,
hol megpihenni készül a nap az ég alján
vörösre festve útját a föld horizontján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése