Zelk Zoltán
Kézfogás
Sokat gondolok egy
barátomra mostan,
együtt vagyunk este s
hazafelé menet
lassudad léptekkel
lépünk s beszélgetünk. –
Nem zavar az eső, sem
emberi zsivaj,
mi csak beszélgetünk
– s ez egyszerű ember
– munkás szűcsműhelyben,
alacsony és zömök –
életét mutatja, baját
s meleg szivét
s miről kevésnek
szólt: keserű szerelmét
dadogja el nékem. Oly
igaz szavakkal,
hogy látom alázatát,
midőn ejtett fővel
búcsúzik a lánytól,
indul hazafelé
s visszanéz
mégegyszer.... Látom magányában,
ahogy nyitott
könyvből emeli föl szemét
s keserűen emlékszik
– fáradt kezében a
lapok becsukódnak s
remegnek ujjai,
miként szive remeg s
szájában a szavak.
Fú a szél s a szélben
sodort esőcseppek
arcunkat verdesik –
szorítsunk hát kezet!
Ezt, ezt kerestem én,
társat, kinek keze
keményszorítású és
munkától érdes,
de szava mint szellő
hűsíti az arcot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése