Maczkó Edit
Karácsonyi ballada
Fényárban úszik a
város
házakon színes
ablakok,
fenyőillattól bódult
ünnepre megrakott
asztalok.
Kandalló előtt
hintaszék,
cirmos dorombol
untalan,
kislány kalácsot
majszol
s táncot lejt
súlytalan.
Ánizsos étel illata
tölti meg a kis
szobát
halk zene szűrődik
bentről
dicsőíti a messiást.
Mennyi áldott ízes
jóság
s én, csak az
ablakból nézhetem.
Megfeledkezve
magamról,
már nyújtózik feléjük
kezem.
Számban érzem az
ízét,
nyelvemen olvad a
méz,
aranyban pompázó
színét
szürkére festi a
józan ész.
...és, megyek tovább
a járdán,
utánam, ki tudja hány
utcára rakott
szegénység,
fagyos, rongyba bújt
magány.
Könnycseppem csordul
forrón,
dermedt arcomra
lehel,
vádlón csípdeli
ajkam,
rá, csak másik könny
felel.
Nyálkásan, karöltve
bújok
felgyűrt gallérom
elé,
előttem
parttalan magány,
gyötörten sétálok
felé.
Karjába zár az este
a fényes város
elkopott.
Hatalmas lampion
testtel,
kísérnek,
csillagablakok.
Szememre lép az álom,
ólomsúly testtel
rátapad.
Számban a mézédes
nyállal
az éjszaka, magával
ragad.
Toldozott sátornak
mélyén
gombóccá görnyedek
én,
csábít magával az
álom
megdermedt,
megfagyott remény.
Nem érzem kezem sem
lábam
fehér hópaplan
takar...
Hozzon a tavasz majd
békét,
takaróm legyen
dús avar.
Hallok még
angyalszólamot
melegít leheletem
A csend hangja is
elhagyott
már nincs álmom, már
jó nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése