Lelkes Miklós - Karácsony csendje

Lelkes Miklós

Karácsony csendje

Karácsony csendje, télben a tavasznak
viráglángját kigyújtó képzelet!
Senkinek sem kell tél-tavaszi álmom?
Én azért mégis megírom Neked.
Kis törpék közé leült illedelmes
szobában, együtt, színjátszás s való,
de ha tehettem, én megszöktem onnan,
s Karácsony csendjét csillogta a hó.
Lehet, mindig csak e csendet imádtam
álszent mosolyú szentképek helyett,
s tudtam, mit nem tud megannyi tudatlan:
szív, s ész, ha nincs, mit ér a Szeretet?
A fenyők vártak, délceg, zöld vitézek,
s az öreg tölgyről fényben, mint a könny,
úgy hullt le róla, rátapadt növényről,
kis kerek csöpp, sárgás színű fagyöngy...
A szajkó szólt, olykor hangtolla villant
az ágak között, barna, kék, fehér,
és átölelt, s felvitt a végtelenbe
Karácsony csendje, tiszta egű tél.
Bennem nincs már remény közeli jobbra, -
nagy távolban az ébredő halott.
Ez az ország magát rabnak eladta
(eladatták vele, de hallgatott).
Karácsony Csendje, Szépség, Te megérted
azt, ami kell: szerető gyűlölet, -
és becsület, és szigorú ítélet
a szégyentelen szégyenek felett!