György Viktória Klára - Vallomás ...

György Viktória Klára

Vallomás …

Verőfényes hajnal
teríti rám köpenyét,
miközben a világra mosolyog.
Láthatatlan kéz simít
a szeretet foszlányán át,
hol boldogságom fénye ragyog.
Látom a könnyed,
az arcod,
te vagy lelkem társa,
a feledés íze, ne legyen keserű,
ne burkolózz félhomályba.
A múlt sebeit
hegek borítják szíveden,
megcsillanó könnyeim
cseppenként gyógyítják,
gyengéden.
Ne hidd, hogy nincs,
ki a szerelem fátyolába
font érzéseidet
kibontsa,
még remegve osonnak a gondolatok,
mik hozzád vezetnek,
de ünnep lesz a pillanat,
mely feléd sejtelmes sóhajokat ringat,
a szavakból kifogyva.
Szomorúság,
ne töltsd be kifacsarva a perceket,
hol a csóktalan csend álmodik,
a végtelen éjbe leheli vágyait,
szórd szét mosolyod,
hozz nekem új napot,
csakis boldogot.
Ha majd mindketten
átadjuk szívünk egy-egy
darabkáját
ölelésben összecsomagolva,
összefonódik lelkünk,
s megered a szeretet
szent forrásának kútja.
Gondolatom szivárványt sző lelkedben,
várom lépteid,
mely nesztelen fuvallatként
felém közelít.
Az avar alól, ha előbújik
édes illata a csendnek,
halkan szívedbe lopózok,
ne hulljon senkiért
többé a könnyed.
Az ősz varázsa talán
felfedi fonalát a titoknak,
mely hozzád vezet,
vagy az élet szekere
tovább fut velem,
n é l k ü l e d.