Pócsa Józsefné - Egy szürke kis galamb

Pócsa Józsefné

Egy szürke kis galamb

Egy szürke kis galamb bontotta szárnyait,
felröppent, leesett, figyelte társait.
Félénken nézett fel, nem bír felrepülni,
anyját sem látta már, nem fog sikerülni.

Segítő társai körbe ugrándozták,
turbékolj, biztatták, egyre tanítgatták.
Repülj fel, repülj csak, hisz ez a mi dolgunk,
gyönyörű lombokon szépen turbékoljunk.

A gyenge kis jószág egyre próbálkozott,
macskával is egyszer összeszólalkozott.
Megsebzett szárnyait, volt ki gyógyítgatta,
etette, itatta, szépen szólítgatta.

Egyszer csak felröppent, egyre magasabbra,
a társait látni már nem is akarta.
Törtetett ő fentebb, fel a magas égig,
hol a karvaly sereg nyomban utoléri.

Ne törtess kis galamb, veszélyes ott neked!
ott vadászik fent a vészes madár sereg.
De nem hallgat társai intő szavára,
turbékol szarkára, na meg a héjára.

Az egyik napon szörnyű vihar jött éppen,
fekete felhők tornyosultak az égen.
A kis galamb már csak magában röpködött,
mindenki elhagyta, kik közt gőgösködött.

A fészkére vágyott, egyre lejjebb röppent,
mit tett társaival, ugyancsak rá döbbent.
Csattogott, villámlott, repülni sem tudott,
bőrig átázva a vizes földre hullott.

Séta közben utam éppen arra vezet,
út közepén az én kis galambom hevert.
Szeme csukva, fejét szárnyára hajtotta,
meghatódtam, könnyeim kicsalogatta.

Felemeltem szépen, csőrét vízbe dugtam,
leheltem, életre kelteni sem tudtam.
Szegény galamb ez lett a törtetés ára,
nem repül már hozzám a vadalmafára!

/Egy kis galamb emlékére/.