B. Huszta Irén
Úton
lágy őszi táj
a fák hegyét dér
csípte már
most alkonyi napsugár
márt az arany száz
árnyalatába mindent
a kukorica még lábon
áll dolgos kezekre várva
s fekete fényű
barázda
sok ezer sorát
forgatja a száraz
torsból
ahogy az ősz suhan
egy traktor
lágy őszi táj
a végtelent idéző
sík vidéket (hol
otthon a lelkem) lassan
szelíd lankák váltják
bíborba öltözött a
gyér domboldali erdő
ahogy a nap
az örökké tekergő
festi őszi álmát
és távolabb
ködbe vesző hegyek
hullámzanak
homályos gátat szabva
a látóhatárnak
lágy őszi táj
szellő nem rebben
levél se moccan
csak mi robogunk a
domb szürke szalagján
s mellettünk
szaladnak az út-menti fák
a tó ezüst-kék
tükrét már magunk mögött hagytuk
s az égi festőművészt
a napot is
alkonyodik
lágy őszi táj
lassan megérkezünk s
az autó megáll
az ablakon át
sejtelmes homály
amint sötét tömbként
kirajzolódik az ismeretlen óriás
a ház
az út túloldalán
démoni-fekete árnyak
az esti szellő
ringatta levelek-ágak
lágy őszi táj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése