Kaffka Margit - Utolszor a Lyrán

Kaffka Margit

Utolszor a Lyrán

Egyszer varázslóasszony képébe jött, "Véletlen" volt a neve.
- "Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, kéményen át is.
És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged kereslek hajnal óta« - szól.
De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára... mégis csak a halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj.
Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme. -
Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd elé,
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!"
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
- "Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár." -
Egyszer mondtam: "Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik, jön a nyár!"
De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt...
Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz;
Itt ülök s elzümmögöm "utolszor a lyrán" még magányom hegyibeszédét.
"Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta szívét,
S ágytól-asztaltól az élettel elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s torz alakokkal
S alapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni készül.
Ki - bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét
És nem állt kezéhez a lyra, - de menni idejébe tudott.
Ki leszerelvén - megértette és feloldozta sorsát és magát,
És egyedül, egyedül mehet a halála elébe.