Bella István
Ártatlan dal
Ha már egy haver se
szeret,
s le kell lécelnem
végül
e Lordok Házának
nevezett
körtéri népbüféből,
kiiszom magányos
söröm,
mit heccből nekem
rendelt
egy nő, ki aztán
elköszönt,
rám testálta a
cehhet,
s ha már teljesen
este lesz
– szívemig besötétül
–,
zsebrevágom a
kezemet.
Lelécelek a létből.
Talán nem is
káromkodok.
Ki az utcán
éjszakázik,
– az éjtől – kérek
egy csillagot,
és elszívom hazáig.
Hajnalban leülök
bezárt
szívetek elé a
földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy
vasam se,
s reggel, mikor az
ablakok
kicsattannak a
fényre,
nagy sikkesen
beslisszolok
szívetek albérletébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése