Koszpek Ferenc - Világok világa

Koszpek Ferenc

Világok világa

Mellette állok, fogom a kezét és látszólag minden ok nélkül felnézek az arcára.

Úgy csiklandoz a mosolya, az a mindig igazgyöngy csillogás az olykor majdnem éjfekete szemében, ahogy szempillái mögül kikacsint rám, mintha direkt azt akarná elérni, hogy gondolkodás nélkül rávessem magam. Pedig biztos nem szándékosan csinálja, mert ez, ha ott van belül, akkor magától jön, ha nincs, nem lehet rájátszani.

Amikor ajkam az ajkához közelít és lecsukódnak ezek a szemek az enyémekkel együtt, éjjeleket beragyogó fényük egy pillanatra sem szűnik meg égetni, csak már belülről teszi azt, az érintés pontjától egészen a legbelsőbb, a lelki zsigereimig hatolva. Ajkam az ajkához ér, majd megint, újra és újra, míg végül már el sem akarunk szakadni egymástól és az összetartozás érzésétől.

Lassan, nagyon lassan az eddig formás csípőjén nyugvó kezeim mozgásnak indulnak derekát, majd a hátát simogatva, ahogy az Ő jobb keze is lágyan simogatásba kezd vállamról lecsúszva a karomra, majd hátra a lapockámra. Miközben bal tenyerem már megtalálja arcát, amibe azt Ő olyan cicásan beletemeti… Már finoman harapdáljuk egymás ajkait és amikor csak odafér, a nyelvünk sem rest ízlelni a másik húsát...

Csak lihegünk, egészséges lélegzetvételnek és normálisnak mondható pulzusnak már nyomait se találnák semmiféle orvosi műszerek. Nem érdekel minket semmi a külvilágból: felőlünk akár bombák is potyoghatnának az égből, azt se vennénk észre, ha húsunkat repeszek szaggatnák szanaszét... Már régen eggyé olvadtunk az érzelmeink és a vágyaink hullámainak biztonságot adó tarajai alatt, sodródva a kicsapódás iránya felé.
Ez az érzelmi kék szoba…
Innen már nincs út visszafelé, csak előre, nekicsapódva a mozdulatlan sziklafalnak, majd a szétrobbanás után szétporladva megnyugodni a selymesen fodrozódó víztükör alatt...

Ezek a pillanatok azok, amikért érdemes élni! Persze nem csupán ebből áll az élet, de e nélkül, valljuk be őszintén, nincs is élet. Ha az a mosoly és azok a finom, érzéki csókok biztosan nekem, az embernek szólnak, a gondolkodó és érző lénynek – még ha ennél több nem is történik-, akkor lesz teljes a világom, az Ő világa és a Mi világunk.