Nagy Horváth Ilona
Én ma is
Szürke kendőikből
álmos szemmel néztek rám a fázós házfalak,
tél járt az utcán,
a járdaszéli bokrok dísztelen ágain már csattogott a fagy.
A tegnap átbillenni
készült épp a mába,
hogy nekilendült,
lég kapott a hold
felhőkabátjába,
s az ég sötétkék köntösén ragyogva
gyúltak az utolsó
csillagok.
Hazamehetnék.
A szívem már nem
dübörög.
Mint menedéket kérő
kései vándor,
erőtlen zörög
mellkasom szigorú bordaívein.
Így volt melletted
ülve is.
Csendben
lélegeztelek,
ujjaim végén koldus
vágy lüktetett a semmibe,
de csak néztem
combodra simított kezed ismerős íveit.
Hisz mindet jól
tudom,
talán letűnt előző
életek valamelyikéből,
s most azért nem
megyek haza,
mert, hogy felismert,
nem lehet többé otthona
ennek a léleknek, mi
bennem bolyong,
mint magára hagyott
gyerek a fűtetlen
lakásban.
Nélküled.
Visszavonhatatlanul
létezel,
s ha fázom is, már
nem kereslek másban.
Ma szépet akartam
írni,
virágmintás,
szélillatú szókat,
hajladozó puha
sóhajok közé lehelt finom
álmokat, mit ha ködbe
vész az éj sötétje,
a hajnal válogat
ébren soha meg nem írt meséim
illó világából. Hogy
felismerj te is.
De látod, karcos
szavaktól felmart oldalakon
bukdácsol mégis az
este,
számolva, tekinteted hányszor kereste az enyém.
Mérleget vonok.
Néha érkezem, néha
várnak.
De akárhány alkalom
ejti is mellém a ruhámat,
mindegy, bőrömre
mennyi múló láz simít nyarat,
gondolataim
belőled épülő
katedrálisok,
én ma is csak téged
rajzoltalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése