Válóczy Szilvia - Árnyjáték

Válóczy Szilvia

Árnyjáték

Vétkeim mind reám omolnak,
messzi, messzi félelmek közt
a gondok felkarolnak
és abban a távoli világban,
hol megteremtett a lelkem,
meghasonlik a jó
és széthullt tettek közt
elesetten
ígér még a szó.
Könnyre hajlik a vak ítélet,
elveszni hívja kitárult szívemet.

Hamvasodik már
az elmélyült közöny,
nincs több kérdés...
Vad vihar söpörte könyörön
fut tovább az út,
látható így a lényeg,
mert mindig van kiút,
ha nem fáradnak a léptek,
és nem jajongnak
a meggyötört kétségek.

Lassú most a csend
elsimít maga körül minden szépet,
de lázba burkolt csodálattá szüli még
az elárvult reménységet.
Bár hinné szárnyaiért,
hogy minden megváltozik,
az állandó
még Isten kezében is elkárhozik.

Nehézzé vált tüdőben a levegő,
bár érezné és tudná ő
a lényeget,
hogy önmagában a test
csak egy semmi, csak egy képzelet.