Végh Sándor - Emlékek!

Végh Sándor

Emlékek!

Szél sincs már, mi lecsupaszítja utolsó életét
a fát, te is fázósan húzod össze magad, te kabát
csak egy burkolat, a szellő mégis felkelt ma már, könnyet csal ki szemedből irritációja, mégsem érdekel, közönnyel megtörli magát valaki, és megy tovább!

Megy bizony megy, mert ha sír térdreesik, vagy nem!
Odáig, hogy lehetetlen, és mégis! Amikor hazaér,
megtér, és nyugalom szállja meg, amit ma akart azt elért!
Mint szemben egy gerlepár, fészket épített, és elhagyta,
száraz kórók között a mihaszna biztonság, mégsem jutott
haza a nyugalom, egy röpte sem hív ide angyalom!

Hát így gondold át a mát, amely holnapra mégis tegnapra vált,
hiszen a tegnapelőtt előtted vált a sors irányt, sátrat ver ott,
ahol képtelenség, eszedbe sem jutna, hogy van benne cél,
és tartalom, hogy keresi az élményt, ami nem megadatott,
négytornyú kereszt feszítettje sem közelített egyetlen
gondolatban sem egy fehér blúzos pincérnő mosolyán!

Egy keresztje sem halott, alszik a becsapott világ,
reggeli bódulásként meglepetés ébred a Sallay utcán,
majd tétova keze mutat erre-arra, szűzélményt hozza
össze húsz éven át, hogy eltapossa csalódását, a Tettye
alján érzi, ezt a kifeszített elképzelését, keze
villámokat szór, gyáva ember sátrat összepakol.
Hazaszól!