Nagy István Attila
Könnyek nélkül
Hány éve már, hogy melléd sodort
a bennem dúló nyugtalanság?
Azóta kortyolgatja vérem az idő,
menekülök, mintha lehetne elfutni
önmagunk elől.
Hová is, merre?
A születés előtti csend messze van,
s legalább ilyen reménytelen.
Hányszor nem mondtam, hogy szeretlek,
pedig a mozdulataim ezt suttogták,
ezt üzente a tekintetem,
ezt fecsegte a hallgatásom.
Lázálmaimba nem jöttél,
s most már nem is hívlak,
amikor télbe csikordul a vágy,
és súlyos szavakat kiabálnak
a jegenyékre szálló madarak.
Csak legyen erőm a végső pillanatra,
megállni könnyek nélkül,
ahogy búcsút intenek
az állomásról elinduló
személyvonatnak.
a bennem dúló nyugtalanság?
Azóta kortyolgatja vérem az idő,
menekülök, mintha lehetne elfutni
önmagunk elől.
Hová is, merre?
A születés előtti csend messze van,
s legalább ilyen reménytelen.
Hányszor nem mondtam, hogy szeretlek,
pedig a mozdulataim ezt suttogták,
ezt üzente a tekintetem,
ezt fecsegte a hallgatásom.
Lázálmaimba nem jöttél,
s most már nem is hívlak,
amikor télbe csikordul a vágy,
és súlyos szavakat kiabálnak
a jegenyékre szálló madarak.
Csak legyen erőm a végső pillanatra,
megállni könnyek nélkül,
ahogy búcsút intenek
az állomásról elinduló
személyvonatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése