Hollósy Tóth Klára
Múlik az ősz
Múlik az ősz, csitul
a fényözön,
gyérül a napfény,
elenyész,
búcsúzkodik a
horizontkörön,
az elmúlásba
belevész.
Távoli visszhangok
egyberingnak,
szelíd csendet néz a
szabály,
egymásba hal a szín,
fény, s az illat,
közelít már az
esthomály.
Lazul a szál, elmúlás
andalít,
karol a hosszúszárnyú
szél,
fülembe suttog,
hallgatni tanít,
talán bölcsebb,
minden bölcsnél.
Minden illan, múlik
körülöttem,
akár a lomb, sűrű,
szürke ködben.
*
Késő őszi alkony
Mintha a szennyes ég
áztatná ruháját,
beszürkülne tőle a
végtelen,
a táj fölött piszkos,
hamuszürke szálát
fonja az alkony
szépen, szelíden.
Ahogy nő a hártya az
alvadó tejen,
úgy nő a csend,
halkul egyre, de cseng,
fanyar avarillat árad
egyre, kereng,
neszek fülelnek kinn
a réteken.
A fákon bagoly huhog,
hűs homályt köszönt,
a sötét ég éji
takarója,
fázósan remeg, de még
éberen a föld,
alkony lebbent
fátylat az alvóra.
*
Lombot szaggat
Lombot szaggat az
őszi szél,
hűs eső verdesi a
fákat,
tártszárnyú, nagy
madár az ég,
a hű barátra vetve
árnyat.
Csendesen még megidézi
régletűnt reményei
sorát,
könnye hull, mert
látni véli
sosem bírt, csak
akart vagyonát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése