Zelk Zoltán
Tél
A zörgő, téli bokrok
közt
hálót sző már az alkonyat,
mint órjás pók. Hálójában
a fény reszketve fönnakad.
Még vergődik! Szárnyainak
csapását csattogja a táj,
de nincs menekvés: megfojtja
a kegyetlen homály.
S fuldoklunk, vergődünk mi is
a földre szálló ég alatt,
melynek testetlen sarkait
vonitva harapja a fagy.
Talán a halottak dühe,
csikorg a föld alól – s a jég
mint tört fényü szem nézi, hogy
mindent legyűr az ég.
Mindent legyűr! Vad szelekkel
veri arcunkba a havat
és zuzmarával tördeli
a lengedező gallyakat,
álnokul, mintha ezüsttel
diszitné szép menyasszonyát…
Igy lopja ránk, mi lényege
a pusztulást, halált.
Nincs hát menekvés? S bosszu sincs?
Az ág letör s elrothadok
és pusztuló testem fölött
az ég csillaggal mosolyog.
Ha síromból fölcsapna majd
elföldelt dühöm, mint a gáz
s belepné a csillagokat
a földi rothadás…
Megyek. A téli szél kisér.
Markából papirdarabok
hullnak alá. Körülöttem
kigyulladnak az ablakok.
Múló, parányi sorsukat
őrzik fénnyel testvéreim –
s gyászhintók gördülnek haza
a város szélein…
A nyitott temetőkapun
kifordul zörgőn, üresen
a gyászhintó, s a vén kocsis,
minthogyha szénásszekeren
ülne, olybá tünik neki,
olyan szelidnek a világ:
nem lát belőle egyebet,
csak lovai farát.
hálót sző már az alkonyat,
mint órjás pók. Hálójában
a fény reszketve fönnakad.
Még vergődik! Szárnyainak
csapását csattogja a táj,
de nincs menekvés: megfojtja
a kegyetlen homály.
S fuldoklunk, vergődünk mi is
a földre szálló ég alatt,
melynek testetlen sarkait
vonitva harapja a fagy.
Talán a halottak dühe,
csikorg a föld alól – s a jég
mint tört fényü szem nézi, hogy
mindent legyűr az ég.
Mindent legyűr! Vad szelekkel
veri arcunkba a havat
és zuzmarával tördeli
a lengedező gallyakat,
álnokul, mintha ezüsttel
diszitné szép menyasszonyát…
Igy lopja ránk, mi lényege
a pusztulást, halált.
Nincs hát menekvés? S bosszu sincs?
Az ág letör s elrothadok
és pusztuló testem fölött
az ég csillaggal mosolyog.
Ha síromból fölcsapna majd
elföldelt dühöm, mint a gáz
s belepné a csillagokat
a földi rothadás…
Megyek. A téli szél kisér.
Markából papirdarabok
hullnak alá. Körülöttem
kigyulladnak az ablakok.
Múló, parányi sorsukat
őrzik fénnyel testvéreim –
s gyászhintók gördülnek haza
a város szélein…
A nyitott temetőkapun
kifordul zörgőn, üresen
a gyászhintó, s a vén kocsis,
minthogyha szénásszekeren
ülne, olybá tünik neki,
olyan szelidnek a világ:
nem lát belőle egyebet,
csak lovai farát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése