.kaktusz
Az örökifjú lélek …
Tudod arra gondoltam,
idegenként érkezik az
ember a világba,
és mint kinek
ismeretlen minden,
a biztos
tudásának híján,
sokszor gyakorolja a
bizonytalan hitet,
szárnyakat képzelve
magának
sokszor esik gödörbe,
akkor árt legtöbbet,
amikor azt hiszi,
a legjobbat
cselekszi,
sokszor vezet
rossz útra a hit,
mire kiderül, végetér
az élet,
sok, biztosnak hitt
dologban
vallva kudarcot,
csak kívülről lát az
ember,
csak a külsőségeket
tapasztalva hiszi,
ismeri,
hogyan működik,
és milyen is
valójában a világ,
honnan jövünk, és
hová tartunk,
a ruha teszi az
embert,
és a mozdulatlanság a
halálát,
szájhagyomány útján
terjed a hit,
időben megtanítják az
apró gyereknek is,
a gödröt is
megmutatják,
tudja meg, hiábavaló
az élet,
ha egyszer úgy is
mind meghalunk,
a hit, a végső halál
képzete
megrontja az egész
csodás életet
értelmetlenné teszi,
mert nincsen más
semmi,
ami megfogható,
bizonyíték híján ítél
a látszatból,
adja tovább a cseppet
sem biztosat,
az életkedvet elvéve
már gyerekkorban,
a végtelenben való
nagyszerű bizodalmat,
tudja meg időben
a borzalmak
borzalmát,
ismerje meg a gonosz
hatalmát,
a kibírhatatlant,
hogy aki születik,
mint egy féreg,
úgyis a földbe
kerül egyszer,
az ember a hitére
hagyatkozik,
pedig a hit még nem
tudás,
talán egy tévhit, egy
rémhír
rontja meg az
egész életet,
teszi értelmetlenné a
létet,
hogy tudatlan hitében
összekeveri
a romlandó, földből
való testet,
az örökifjú szárnyaló
lélekkel.
2010. nov. 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése