Ficzura Ferenc
Nyár van
A kezed foglya immár
minden moccanásom,
világod fogságom, mégis úgy kívánom
a mosoly-csalogányát az ajkad szegletén,
és huncut szemed, mit szívemben rejtenék.
Lélekcsendünk eseng, még messze-messze repít,
s fénybe zárt jégvirág énekét hallom így,
bár lehet, hogy sötétebb, vagy világos a kép,
oly sokszor gondoltam rá; az élet mily szép.
*
világod fogságom, mégis úgy kívánom
a mosoly-csalogányát az ajkad szegletén,
és huncut szemed, mit szívemben rejtenék.
Lélekcsendünk eseng, még messze-messze repít,
s fénybe zárt jégvirág énekét hallom így,
bár lehet, hogy sötétebb, vagy világos a kép,
oly sokszor gondoltam rá; az élet mily szép.
*
Nyár utolszor integet
Szuszog, susog az alkony,
frissen árad, eleven,
szaporázza lépteit,
szél futkos, oly szertelen.
Vajh merre, hol járhat most,
árkon-bokron, hegyen túl?
Meglehet elfeledte,
árnyak tépett szárnya hull.
Búskomor lett az erdő.
Ködös, hűs a lehelet,
ősz festett színes mázzal
milliónyi levelet.
Vászna lassan megfakul.
Nyár utolszor integet,
perzselő napsugara
jövőre még itt lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése