Berze Tünde - Mikor elmerülök

Berze Tünde

Mikor elmerülök

Olyan szép regék születnek
s kelnek útra madárszárnyon,
jutnak túlra magas hegyeken,
hosszú-nehéz, habzó vizeken.
Hordozzák magukban a szépet,
a messzi ősöktől örökölt igazat.
Mégis barbárok törnek létére,
törik kerékbe, húzzák karóba
minden szónak tiszta értelmét.
Jaj él minden szívdobbanásban,
hisz minek a sok tarka, cifra szó,
ha betűje mind-mind csupa hazug?
Nagyon fáj, mikor simogató kéz
pofonban végzi lendületes útját,
s kutyák vonyítása lesz a nevetés.
Úgy káromkodnék, úgy kiáltanék,
bele a nagyvilág arcátlan arcába:
takarodj a pokol bűzös bugyrába!
Vaj', ki emel fel, mikor elmerülök,
elsüppedek, s fuldoklom a sárba?
Csavargó magánynak, hontalanság,
csillagtalan éj sötét paplanja lesz
magába fogadó virágtalan hazája.
Haldoklik a költő, elnémul szája.