Gubcsi Lajos - Kallódó szeretet

Gubcsi Lajos

Kallódó szeretet

Kallódó szeretet
Ha kell, elmegyek
Vár a végtelen
A megbolydult Édenben
Feléd süvítek át az éteren
Soha nem kaptok már mást
Csak a halványuló életjelem
Zokogó léthangom
Végleg elhallgatom
Ne tudja meg senki más
Milyen a könnyező
felhördülő fájdalom
A hápogó tüdő, a kihagyó szív
Indíték lefelé, minden odavisz.
Kallódtam kullogva
Vihogva megújulva
a hitben: nem vittem
semeddig sem magam
Másokat mindig máshova
Görnyed már a hátam
Elfutok a szeretettől
Ha hozzám ér, megöl
a rémület: Ő volt az, ki
ostorral kergetett?
Szerteszállunk a világban
Nyakunkban Isten átkával
Nem hittünk, nem reméltünk
Vak hadad élén süketen henyéltünk
A lábunk alatt a virág a porba szédült
Most itt a karikás, kancsika, szíjcsapás
az arcba. Suta világ, fura szerelmi vallomás
A fáradt felhőkből fejjel lógok lefelé
Egy utolsó csodálkozás még,
mindenem más emberé.
A lelkem menthetetlen, zálogba hagyhatom
Hogy ha majd visszajön, kikérhessem a vagyonom
Kérkedhessek, jártam a Napon, s csak nekem tetszelgett
De hazudok megint, ámítok: ilyen a kallódó szeretet
Zűrös nagyon
A vadon az űrben.