Fridli Zoltán - Megfáradtam ...

Fridli Zoltán

Megfáradtam …

A gondolatom,

csak bolyong a messzeségben,
Mint vándor az utakon,
S az út porából,
Tudást, bölcsességet kovácsol.
Ki tudja most hol is vagyok?
Mint sokat látott ember,
Ki szólni ritkán mer,
Olyan az én lelkem.
A szívem, a szívem hogy milyen is?
Ő hallja a fák fájó sóhaját,
Ha szerelmesek szívet vésnek belé,
Csengő dallamát szíveknek,
Léleknek panasz szavát.
Ki látja, apokalipszis eljöttét jó előre,
Érzi, másik szív dobbanását.
Ki vagyok, s hol a helyem?
Nem keresem már rég.
Mint hatalmas folyó faágat,
Hagyom, hogy az élet áradata sodorjon.
Nem várom már a változást,
Ha jön, hát elfogadom.
Az életem, mint óriás kivénhedt óceánjáró,
Sok vízen hajózott,
Sok ember utazott vele,
De szép lassan, mindenki elhagyja
E süllyedő hajót.
Olyan vagyok, mint megfáradt vándor,
Ki hazaérve,
Sarokba dobja hátizsákját,
S többé nem kél útra,
Csak az emlékekből él.