Kandrács Róza - Az én korom

Kandrács Róza

Az én korom

Az én koromban már nem illik nevetni
az én koromban már, nem kell boldog lenni.
Nem kell öröm, kacagás, csak bánat.
sírni a múlt után, csendben lemondásban.
Beteg a szív, fájó már a lélek,
nem hajol a hátad, nehéz már a lépted.
Eszed kereke sem forog már oly szépen,
megették a molyok, mint ruhát a szekrényben.
Úgy is él sok társam néma nagy magányban,
Elmerülve csendben az önsajnálásban.
Ezt várják el tőled, ez így most a trendi,
de hát bizony én ezt nem fogom megtenni.
Nekem is fáj minden, én sem vagyok fitti,
de a boldogságom nem hagyom el venni.
Sírjon csak ki gyáva, élni az életét,
gondolja át minden cselekedetét.
Mert az Isten minket nem azért teremtett,
hogy csak bánat ülje meg a lelket.
Ki mit elkövetett, annak issza levét,
mert az Isten mindig két kezével is mér.
Amit te elveszel, ő elveszi tőled,
miért tépődsz ezen, így kerek az egész.
Gondolj a múltadra, visszatér a kép,
ki volt kit bántottál, mit tettél és miért.
Rögtön éles, tiszta lesz majd az minden,
most már viseld sorsod, te szabtad, te tetted.
De azért még ne húzz koporsót magadra,
emelt fővel bátran, néz szembe halállal.
ha majd időd eljön, köszönj neki bátran.