.kaktusz
Az életünk egy hosszú
gyalogút
Tudod, arra
gondoltam,
hogy az életünk
olyan,
mint egy hosszú
gyalogút,
mikor megszületik,
elindul az ember a
Föld egy pontján,
és megy egyenesen,
térkép nélkül az orra
után,
út, amelynek változó
a hossza,
lehet nagyon rövid
de lehet nagyon
hosszú is,
fárasztóan hosszú is,
lehet ez a gyaloglás
séta,
és lehet gyors járás,
végigrohanni is lehet,
hogy mihamarább
célhoz érjen,
akkor kevesebbet lát
az ember,
a kezdet,
mint minden kezdet
nehéz,
először a kicsi ember
csetlik-botlik,
de őt még segítő
kezek vigyázzák,
később egyedül kell
az utat folytatni,
legfárasztóbb hegynek
fel,
de ha egyszer a csúcsra
ér,
ott érzi magát
legjobban az ember,
onnan tovább mozdulni
se akar,
de örökké ott sem
maradhat,
indulni kell,
nagyon rosszul esik
az út lefelé,
a völgyből nehéz újra
felkapaszkodni,
néha lebeg a
boldogság vizében,
máskor pocsolyába
lép, besározódik,
sokszor a sarat
mások, a könyörtelen
mindenen átgázolók
fröcskölik rá,
van, hogy megrendül a
föld alatta,
akkor úgy érzi,
ennél rosszabb már
nem jöhet,
ha van még ereje
felállni, megy tovább,
a porviharban
tehetetlennek érzi magát,
vannak gyönyörű
szigetek, napsütötte tájak,
onnan is tovább kell
mennie,
a boldogság szigetén
nem lehet sokáig időzni,
ami a legnehezebb,
hogy mint egy sorminta
ismeretlen szakadékok
szegélyezik az utat,
egy rossz lépés,
és az ember máris
zuhanni kész,
csak egy lépés, de az
már a vég,
a szakadékban nincs
megállás,
kevés a szerencsés,
aki meg tud
kapaszkodni
akár egy jó szóban,
az ember zuhanás
közben
nem tud kanyarodni,
nem tud fékezni,
hátratolatni se tud,
irányíthatatlanná
válik önmagának,
ha csak nincs mellette
egy angyal,
egy angyal,
egy másik ember
képében,
aki a szeretet
erejével
röptében is képes
megtartani,
a halálra zúzódástól
megvédeni.
2009.ápr.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése