Lelkes Miklós - Varjú sétál

Lelkes Miklós

Varjú sétál

Varjú sétál. Egy kicsit nevetséges,
mert az a látszat, hogy övé volna a kert.
Vaskos csőre itt-ott avarba piszkál,
s felnéz, öntelten: most rendet teremt!
Törzsbe, gyökérbe menekül szín, illat.
Ágon levélsort perdít meg a szél.
Lent még fehér égbolt fent átmegy kékbe,
s a felhők lángja a nyárról mesél.
Fatönkön ősz apóka ül és hallgat,
de hallgatásából is új mese
születik meg: álom, elmúlás, élet, -
minden évszak a mesék gyermeke.
Mesék előttünk és mesék mögöttünk,
s mesék bennünk: ijesztő rémmesék
mellett kedves virágmeséit olykor
volt tavasz, remény hangja mondja még.
Varjú sétál, fekete tolla csillog.
Úsznak a légben aprócska neszek.
Csak úttalan út tűnik fel az őszben,
s a jelen egyre értelmetlenebb.
Varjú járkál. Fatönkön ősz apóka
estére vár, mikor majd csillagok
eltűnődnek: különös az öröklét,
úgy van, hogy nincs: ragyog és elragyog!
Az öröklétnél még furcsább az ember.
Rossz istent teremt, s így gonosz a lét,
s hitvány az ember. Lesz-e új Teremtés,
s felmutatja majd Piros Istenét?