Nagy Horváth Ilona
Tizenkét
Helyén kezelni kell a
kelmét,
zsákvászon ez, semmi
dekadens selyem,
tizenkét ezüst alatt
is elárullak,
bár hihető öröm,
ahogy fogam közt
megremegsz,
mint kezdő jós
tenyere a blamázsgömb felett,
mellettem nincs
jövőd.
Nem törődöm. Törj te,
te törődj velem,
én majd hagyom és
meghagyom neked
a győztes mosolyát,
mintha a magad ura volnál,
s nem a szolgám, kit
szolgálok, hogy cselédem legyen,
s elébem térdepeljen
ahányszor akarom.
Akarom. Ennyit merek.
Két emberöltőt
csúsztam, míg megálltam ezen a meredek falon,
csaknem megöltek a
simára csiszolt, jól nevelt konvenciók,
most épp
értékvesztek,
ahogyan nézlek, nem
figyelsz, s az ízeden gondolkodom,
mert hamarosan kissé
elveszel, s én már most tudom, hogy megtalállak
arra a meghatározhatatlan időben rezgő néhány
pillanatra,
ahogy szétáradsz és
én nem harapok tovább.
Rab vagy – nekem hús
- hisz senki sincs, ki eleresszen, és nem
tudod még, mi
maradjon, mi az, ami inkább vesszen,
annyi selyem, csipke
és tüll,
mégis vásznamhoz lök
az ösztön, megébredve nekem lüktetsz,
távoli pulzár, talán
még nem is élsz – én épp alszom – értelmetlenül.
Nevezhetnénk akár
valami tűznek,
miben, mi előtt vagy
után még ellobbanhatnék,
de nézd, én már
ismerem ezt:
a hamu szürke,
egyoldalú béke, szava is ellebbenő semmi füst,
hiszen mi éghetne
még…
Bőrödbe mélyed a
karma,
sorsod csak tovább
menne, talán menni akar,
a végzetségre
születni kell, de képzeted vagyok,
mutasd magad!
Jövőbeni rajzok helye
borzong ajkam nyomán.
Felhorzsollak
magamnak, nyelvemmel kergetem ereidben a rohanó
vért, talán olcsón
megúszod,
gyanútlan vagy és
finom
- és szinte kész -
öntudatlan is felém
jössz
alig szeretve,
uralni-, szolgálni készen,
pedig még csak nem is
élsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése