Nagy Horváth Ilona - Csendsötét

Nagy Horváth Ilona

Csendsötét

Megült az est a házfalon,
sarokba bújt a szó,
szurokszemében indulattalan kohó

a szánalom.
Csend lóg.
Szerelmeim, ha számvetem,
szakadt harisnya,
lerongyoló való köszön felém a szegleten.
Irányt ha mégis váltanék,
agyamba mart a minta,
ne hozz telet, ne még,
s lélekszakadva fut felfelé a szem.
Komor, mogorva kor kering,
ütemtelen dobog, s dohogva rendre int,
csend lóg.
Sötét csepeg.
Cserép alól csorog,
ecsetvonásnyi fényt se hagy a csend,
felém se néz, hogy éppen ott megyek
kutatva félvakon,
letűnt szegény szerelmeket,
megült-e vajh,
amint  az est a házfalon,
akár csak egy,
amint gyerekszemekben ül a fájdalom,
ha nincs kenyér,
vagy lóg,
akár a csend,
akár a szó,
ha tetten ér,
akár lopott kabát
a gyáva vállakon.
Sötét csepeg.