Csorba Győző - Csöndes lázadás

Csorba Győző

Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes
   kardjával vered,
síkos felhők akadnak a kényes
   fák csúcsaiba.

Díszes Isten, nagy a te hatalmad,
   pihe-lelkemet
ujjongások, bánatok, unalmak
   szájával fujod.

Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:
   lobogó tetők
kendőivel integetsz a távol
   párái mögül.

Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:
   a tiéd a kedv,
a tiéd a kín, s az unalomnál
   te ásítsz nagyot.

Élek eztán mint a gép, s mogorva
   közöny áradó
folyamain pálcaként forogva
   csak hagyom magam.

Nem segítlek szolga-szorgalommal,
   hiszen ellenem,
magam ellen tennék, és magammal
   lennék oktalan.

Csönddel zúgom: terveid kohója
         többé nem nyel el:
voltomat a bársony semmi ója,
         mint a holtakét.