Gősi Vali - Meditáció (avagy benső sírás)

Gősi Vali

Meditáció (avagy benső sírás)

Fásultan létezel, eseménytelen,
csöndes ürességben, nyomasztó
szürkeségben, amit esténként
szédelgő gyertyafény tör meg,
és rezdüléseivel kibillent a reménytelen
közönyből egyetlen, vacogó vágyad:
nem gondolni semmire, belevegyülni
a süket némaságba.
Ez a létezés pereme. A semmi széle.
"A semmi ágán ül szívem..."

Kibámulsz az ablakon, ugyanaz
a rideg fehérség, észrevétlenül tűnő idő,
alvás nélkül vánszorgó, vége-nincs
éjszakák és nappalok monotonsága.
A csöndességet hirtelen töri meg
valami távoli, éles hang. Megrándul
a szíved, majd eszeveszett
zakatolásba kezd. - Telefoncsörgés...
- Ki lehet ez?

A készülék felé nyúlsz, kezed
megremeg, megkövülten nézed,
felemeled, de szólni nem vagy képes.
Hiába formálod a hangokat,
egyetlenegy sem visszhangzik
a füledben, csak a csend...
- a vonal túlsó végén is -, majd távoli,
ismerős, rekedtes, halk foszlány közelít.
- Szia anyu! - én vagyok...
Mellkasodban a hangos dübörgés
hirtelen hagy alább.

Talán a szíved is megállt.
- Kisfiam... - suttogod... -
és villódzó fények, hömpölygő színek
kavalkádján át megérkezel valami
súlytalan, könnyű létezésből,
tétován kinyitod a szemed.
Végre újra képes vagy sírni.

Az idézet József Attila Reménytelenül című verséből való