Fridli Zoltán - Soha nem feledlek

Fridli Zoltán

Soha nem feledlek

Szólnék, ne menj, maradj még, lehet, most nem kék az ég,
Madarak, tán most másként dalolnak, s fákat vágnak tűzrevalónak,
Hogy a hinta, magasra, most épp nem repül, a lágy kalács sokba kerül.
Szólnék, de valami nem hagy, a szó, elakad, torkomra fagy.
De szeretlek! Engedd, hogy melletted legyek!

Apránként, édesen lágy ölelésed már lazul, szívem kap érte vadul,
Lassan kicsusszan kezed kezemből, sajnálkozás sugárzik szép szemedből,
Búcsúzol, még megsimítod arcom, lépésben elindulsz, vívom belső harcom,
Szólnék, de valami nem hagy, a szó, elakad, torkomra fagy.
Tőled, sok mindent elviselek, mert szeretlek!

Szép, tündéralakod távolodik, csak állok, némán nézlek, szívem vérzik,
Még visszanézel, csókot küldesz felém, emelném kezem, de görcs állt belém,
Nézlek mozdulatlanul, míg csak látlak, míg egybeolvadsz, része nem leszel a tájnak,
Kiáltanék kedves utánad, de a hang szúr, torkomon elakad.
De hisz szeretlek, s örökkön örökké őrizlek!

Még ott ér fájdalmas némaságomban az este, egyre nehezebb a teste,
Szomorú sötét lett, az eső elered, miként szememből a könnyem is megered,
Ázva, fázva, mordulatlanul állok, nézek, amerre mentél, oda lettek a szép álmok,
Csendesen szólok, vigyél magaddal utadon, ígérem, nem leszek unalom halom, púp a hátadon.
Remegő, lila ajakkal suttogom a néma éjnek, soha, soha nem feledlek, még mindig szeretlek téged.