Millei Lajos - Csak cseppents még

Millei Lajos

Csak cseppents még

Szétnyíló tenyerem közt úgy sziporkázik a szándék,
mint vakká vénült égen, ha szép csillagfényajándék
készül elszántan a halotti torára,
és nem hallgatva bölcsre, se ijedt ostobára
adakozó tüzét százezer fokra szítja,
mert robbanó testének millió darabja
az életképes kozmoszt gazdagítja.
Térben és időben milliárdnyi fény
hiszi el magáról, hogy tápláló remény
fészkel magabiztos, tűzálló lelkében,
s nem egy csonkká üszkösödött,fulladt lángú gyertya
az, ami hiszékeny hevét balgán biztosítja.
S egy parányi fuvallat, mely nagy lángokat éltet,
sárba tapos számos ilyen szánalmas gyertyavéget.
Az én csonkomnak ne higgy. Ó, soha ne higgy, Uram!
Nekem még itt tengernyi dolgom van.
Én adok majd füttyöt a madarak szájába,
én ragasztok levelet minden fa ágára.
Én hintem fel fénnyel a bóbiskoló mezőt,
a gyengékre én testálok legyőzhetetlen erőt.
A selymes fű harmatát én szedem majd össze,
és szétterítem rajtuk, ha jön a fülledt este.
A virágok szirmait majd napfényre én nyitom,
s becsukom kezemmel, ha a didergős alkonyon
a selyemszoknyácskák már reszketővé válnak,
hogy ne legyenek kitéve az éj rideg urának.
A rohanó pataknak a medret én adom,
s én zöldellek ki majd minden domboldalon.
A hósapkás hegyekre én majd sálat terítek,
szakadt lelkek közé kötelet feszítek.
Síró gyermeket én magára nem hagyok,
a reménynek hitet, s a hitnek hitelt adok.
Korláttal védem meg a kitaposott utam,
csak cseppents még viaszt a gyertyámra, Uram.
Csak lásd, hogy a csonkom még elalvófélben
is elegendő hőt ad e megfagyott térben.