Szokolay Zoltán - Parlando

Szokolay Zoltán

Parlando

Nem hihetem, hogy itt vagy még.
Azt sem, hogy nem vagy már sehol.
Ami a kettő közti, arról kell írni.
Sorra megérintem a megöröklött
tárgyakat, időpamacsokat, amelyek
beitták szavaid, szívzörejeid.

Nem tudlak többé kibontani. Némák,
simák, hidegek. Felszínük végzetesen
bezárult előttem. Mélyük őrzi a felvételt,
amelyet soha többé nem indíthatok újra,
hiába várom, hogy felzengjen bennem,
mint katedrális hűsében a fúga.

Próbálnék lepihenni, farkasösztönnel
forgok fekhelyem fölött, de nincs más
hajlékom se térben, sem időben, csak az
elárvult, esetleges körülmények.
Azok rajzolják körvonalaim.

Fénypálcikákat tördelek,
kitámasztom szemhéjamat,
hogy naponta újraírhassam
ezt az önmagába forduló,
digitális labirintusi hazautat,
életben felejtett fiú.

Nem mondhatom, hogy itt vagyok még.
Sem azt, hogy nem vagyok sehol.
Hiába tudom, ha nem tapasztalom,
hogy figyelsz rám, egyetlen
teremtményedre ezután is.

Istent hasztalan szólongató zarándok
érzi ennyire súlyosnak lépteit
a bizton tudott viszontlátás előtt.

Emlékszel? Azt mondtad, ne siessek.
Sok teendőm van, s ha elfáradok,
álljak meg, kapaszkodjak a vaskorlátba.
Vársz türelmesen. Biztosan találkozunk.
Nem mondhatom, hogy ott vagyok már.
Azt sem, hogy itt még. Azt sem, hogy sehol.