Fekete István
A szülőföld szálai
örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és
nem szakadhatnak el soha.
*
A vándorló madár
elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a
pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két
helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről.
Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az
utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a
másikba átmenni csak az ajtón lehet.
*
A Teremtő szent
tenyeréből amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot
kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és
inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot,
mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés
mind halványabban ragyogó koronája - az ember.
*
Ott suhog felettük
kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép
senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is
válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki
végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
*
Az idő múlhat, a
szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem
múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből
annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése